Pontos milyenségüket többféle szerkezeti karakter és a kísérőanyagok, illetve azok arányai határozzák meg.

Állati szőrök

Az állati szőrök felhasználása a legősibb időkre nyúlik vissza. Eleinte a bőrrel együtt, majd a házasítás után csak magát a szőrt használták fel – kultúránként változó, hogy milyen állatok szőrét és mire. Szinte mindenhol elterjedt volt a juh és a kecske, de a teve- és lámaszőr felhasználása is általános. Gyapjú alatt jellemzően valamely növényevő háziasított állat szőrét értjük. A gyapjú, mint elemi szál, vagyis mint egy adott szőrszál, bonyolult szerkezetű, kéreg- és velőállományból, felhámból felépülő rendszer. Az állati szőrök mellékanyagokat, illetve az állat bőréről származó zsírokat is tartalmazhatnak, ilyen például a gyapjúnál a lanolin. A mellékanyagok puhítják, impregnálják, ellenállóbbá teszik az állat szőrét. A szőrszálak felülete pikkelyezett. A pikkelyezés mintázata és mérete alapján beazonosítható, hogy az adott szőr milyen állatról származik. A pikkelyezésnek a nemezelésnél is szerepe van, mely folyamat során a nedvességtől kinyíló pikkelyeket mechanikusan összedolgozzák, majd az egymáshoz kapcsolódó pikkelyek száradáskor összezárnak és összetartják a szálakat.

A gyapjúfeldolgozásban fontos szerepe volt a fonalmanipulátornak, aki az anyag minősége alapján meghatározza, mire lesz a legalkalmasabb. Például a rövidebb, puhább szőrök jobbak zoknik, harisnyák, kardigánok készítéséhez, míg a durvább, zsírosabb, hosszabb szőrök filc vagy kabáthoz való szövetek készítéséhez alkalmasabb.

Mirigyváladékok

A mirigyváladékok közé soroljuk a rovarok által létrehozott szálakat, feldolgozott formájukat pedig selymeknek nevezzük, legyen az hernyóselyem vagy pókselyem. A hernyóselyem Kínában már a Kr. e. 3. évezredben ismert anyag volt. A selyem minőségét a táplálék, vagyis az eperfa levelének minősége, illetve a hőmérsékleti és páratartalmi viszonyok is nagyban befolyásolják. A selymet a kifejlett bábról még a rovar kirepülése előtt fejtik le, forró vízzel, ami oldja a szericin nevű selyemenyvet. Egy selyemszál a gubóról lefejtve körülbelül 500 méter hosszú. Előszeretettel alkalmazták gyapjúval együtt falikárpitokon és szőnyegeken. Ülőgarnitúrák kárpitján is gyakori, hogy a selymet és a gyapjút együtt használják. Ennek oka, hogy a fényesnek nem nevezhető gyapjú közé szőtt fényes selyemmel szebbé tegyék az anyagot. Egyes minták esetében a fénnyel való játék elengedhetetlen volt bizonyos részletek ábrázolása, hangsúlyozása szempontjából.

A pókselymet sokkal komplikáltabb előállítani mint a hernyóselymet, ráadásul mivel kicsi a selyemhozama, csak nagyon magas árú textíliák készülhettek belőle, ezért a tenyésztése nem volt olyan általános. Elsősorban ázsiai tematikájú gyűjteményekben találkozhatunk a vadselyem kifejezéssel, ami a selyemhernyó rokonaira utal, melyeket a nomád népek nem tenyésztettek, csak begyűjtötték. Ezek minősége sok mindentől függ, lehetnek egészen kiválóak is, azonban színük általában nem fehér, hanem szürkés, barnás vagy sárgás.